| Még remegsz, s elcsuklik hangod. Hozzám bújsz, könnyes az arcod. Tétován, mintha mondanál valamit, Majd beletörõdsz, hisz tudod, semmi sem változik.
Sírsz, hisz a szíved mélyén elhiszed, Hogy szebb, ha együtt mondjuk ki: Ég veled! Az út most kettéágazik, sok minden változik, Hát ég veled, nehéz lesz nélküled.
Egy nyitott könyv, ami rólunk szólt talán. Így volt szép, de a jövõt nem mi írjuk ezután. De kaptunk még benne egy utolsó lapot, S ez lesz a legszomorúbb, már Te is tudod. | |