|
Témaindító hozzászólás
|
2005.03.28. 18:32 - |
| Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz. |
[13-1]
| A szerelem remek dolog, de sajnos elrontja a jellemet, viszont az egyedüllét tapintatlanná teszi az embert. Tapintat annyi, mint hallgatólagos megegyezés arra, hogy hibáink felett kölcsönösen szemet hunyunk, ahelyett, hogy javítani próbálnánk. Szóval nyomorult kompromisszium.`´
Éppen ezért eladó kiadó most a szívem ,szerelmes vagyok vagy akarok lenni?
De mondd, mi a szerelem? Két lélek, egy gondolat; két szív, egy dobbanás.
A szerelem gyönyõrûséges virág, de meg kell lennie bennünk a kellõ bátorságnak, hogy irtozatos szakadék szélén szedjük. A szerelem az érzékek költészete.
Csak az tudja mi a szerelem, aki remény nélkül szeret.
Az elsõ szerelem mindig a legnagyobb fájdalmakkal van összekötve. Aki nem felejti el elsõ szerelmét, az nem ismeri fel az utolsót. A szeretet és a szerelem a legbizalmasabb, a legegyénibb dolog. Olyan virág, amelyet egyszerre csak egy embernek lehet ajándékozni. Szeretni lehet talán kettõt is egyszerre, de halálosan belebolondulni csak egyvalakibe lehet.
Lányok imádlak benneteket.......Dud |
| Más és más a szülõi szeretet, a testvéri szeretet, az önzetlen osztálytársi kapcsolat, az egész Földre kiterjedõ felelõsségérzet, a barátság, a szerelem ..., de mindegyik azonos abban, hogy szeretet, vagyis kilépés önmagamból. A szerelem a szeretetnek az egyik legteljesebb megvalósulása: az élet minden területére kiterjedõ testi-lelki önátadást jelent, és örök érvényûségre vágyik (házasság).
Ezt a teljes odaajándékozást szolgálja az, hogy az embert személyisége legmélyén érinti a szerelem. Hatalmas erõket szabadíthat fel arra, hogy kilépjek önmagamból. A szerelem Isten egyik legvilágosabb felhívása a szeretetre. Így a szerelemben is csak az tud helytállni, aki képes igazán szeretni.
Szeretet és szerelem egyáltalán nem áll szemben egymással. A valódi döntés nem az, hogy szeretet vagy szerelem; hanem az, hogy szeretet vagy önzés. Csak az mondhat igent a szerelemre, aki igent mond a szeretetre is.
Jól vagy rosszul, de mindenki szeret. Az emberi élet középpontja az a hatalmas, örök vágy, hogy szeressünk és szeressenek. Visszavonhatatlanul rá vagyunk hangolva a szeretetre.
A fiatalok kialakulóban lévõ emberek; egész testükkel és lelkükkel a szeretet felé tartanak.
...a szeretet döntõen az akaratban gyökerezik, abban, hogy a másik ember javát akarjuk.
A türelmetlenek...halálra ítélik szerelmüket: a korai virág hamar elhervad, elhull.
Csodálatos dolog szeretni. Már régen megéreztem ezt, azokban a pillanatokban, amikor elfogott a magamat felülmúló önátadás vágya. Az igazi szeretetet azonban hónapokon keresztül ostobán kerestem. Megpróbáltam szeretni, kudarcot vallottam...Sok próbálkozást elkerülhettem volna, ha egyszerûbb lettem volna, ha nem lett volna bennem Vele szemben annyi tartózkodás, önzõ visszautasítás ...
Egyetlen 'módszer' van arra, hogy boldogok legyünk a szerelemben: magunkat mindenkinek odaajándékozva, megtanulunk szeretni. SZERESS! |
| Szabad-e még szeretnem...
Szabad-e még szeretnem Téged
Öleléssel mely nem érhet véget,
Csókkal, melyet még kérhetek
Mikor igézõ szemedbe nézhetek?
Szabad-e még vakon remélnem,
Hogy öledben hajtom le fejem
Hosszú és magányos esték után
A fáradt Nap aranyló sugarán?
Szabad-e még álmodni arról,
Hogy kezünk egymásba karol
S láthatom édes nevetésed
Minden apró kis remegésed |
| Nem írhatom meg neked mennyire
szeretlek, mert azt csak érezni, de
leírni nem lehet.
Minden érzés amit adtál jó az nekem,
minden mi Te voltál jó az nekem,
minden szavad megérint, megéget,
bezár szívembe Téged!
Nem adlak másnak, nekem rendelt
az élet. Nem adlak másnak, ha kell,
harcolok Érted! Szeretle |
| i ábrándokban él, nevetséges lehet,
s ki félszegségein nevet, joggal nevet.
Én mégis azt hiszem, jöhet magányos óra,
hogy nincsen édesebb, mint emlékezni róla,
s a homályból feléd, ha lelki kín gyötör,
az ismerõs alak vigaszként tündököl;
s hol sétáltunk vele, bejárni sorra minden
helyet, ha tépelõdsz riasztó perceidben.
Vagy néha, hogyha jó az este, és a hold
halvány és bánatos korongját bámulod,
felidézni a fák sorát s a ligetet, hol
úgy elbûvölt a hold szelíd sugara egykor;
de bármi bûvösen sugárzott is felén,
bármily szép volt az est, még inkább eltelénk
szerelmünkkel, szemünk egymásba kapcsolódott,
s lezárták ajkaink a hosszú, hosszú csókok |
| Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betûjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - feleltem: -híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicsõ neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megújul. |
| Tudod-e mi a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Elmenni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni.
Csalódni. Csalódott szívvel, de mindig remélni.
Megalázva írni egy könyörgõ levelet.
Szívdobogva várni: s nem jön rá felelet.
Hangokat idézni, mik lelkedbe hullnak.
Rózsákat õrizni, mik úgyis elhervadnak.
Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni.
Mással látni meg õt, s utána fordulni,
Kacagni, kacagni hamis lemondással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni. Õ sose tudja meg mi a bánat.
Van, aki könnyen eléri azt, akit szeret.
Van, aki sír, szenved, míg övé lehet.
Van, aki hamar tud feledni, van, aki meghal,
Mert nagyon tud szeretni! |
| Szeress, tisztelj, becsülj, tolerálj, ismerd Önmagad, s ha hibázol megbocsájtanak. Ha pedig nem bocsájtottak meg, akkor nem voltál számukra elég fontos, de ez nem a Te hibád. Ez senkinek nem a hibája... mert emberek vagyunk... de ha "jó ember" vagy egyre többeknek válsz majd fontossá, de ha bántanak csak addig turd, amíg neked nem válik fájdalmassá! S ne hagyd hogy viszonzás nélkül kihasználjanak! |
| Amíg fiatal vagy, minden szépnek látszik.
Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.
De ahogy az évek tovaszállnak,
Úgy gyûlnek szívedben a gondok és árnyak.
Rövid az élet, mégis sok a könnye,
Ha te mosolyogsz, a másét is töröld le!
Mert ahogy te szeretsz, úgy szeretnek mások.
Úgy lesz ellenséged, úgy lesz barátod.
És akit párodul melléd rendel az ég,
Becsüld meg erõsen, s szorítsd meg kezét!
És ha minden álmod valósággá válik,
Ezt akkor se feledd: Légy jó mindhalálig! |
Ja'i des problémas evec mes jeux,Je ne cesse tesuivre du regared:)
Ez annyit jelent:Nem tudom mitörténbt a szemmel.De nem tudom levenni rolad:) |
"Te nem érdekelsz engem." Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy szeretetlenséget ne követne el és sebet ne ejtene az igazságon.
"A te személyed nem érdekel engem.” Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb.
Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: Az én személyem nem számít, de nem azt, hogy "Én nem számítok”. (...)
Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelő az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak.
Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenő személyiség az ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai – az egész ember. Semmit benne meg nem sérthetek anélkül, hogy végtelen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának.
Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelőtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg.
Lehetetlen meghatározni az emberi személyiség tiszteletben tartását. Nem csupán szavakba foglalni lehetetlen. Számos világító eszmével vagyunk így. De ezt a fogalmunkat, mint fogalmat sem tehetjük magunkévá; maga a némán működő gondolat sem tudja megragadni, körülhatárolni. (…)
Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét - ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne?
Holott teljes egészében szent előttem, mégse az minden vonatkozásában, minden fokozatában. Attól még épp nem szent, mert hosszúnak találom karját, (kéknek a szemét) vagy talán közna***k vélem a gondolkodásmódját. Ha herceg, nem attól szent, hogy herceg. Ha rongyszedő, nem azért, mert rongyszedő. Mindebben semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná.
Az, ami kezemet visszatarthatná, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele.
Él a gyerekkor kezdetétől, a bölcsőtől a sírig valami az emberi szív mélyén, ami minden elkövetett és elszenvedett bűn, s megtapasztalt és megrögzött rossz ellenére, változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben A jó egyedüli forrása a szentnek. Semmi se szent, ami nem jó, vagy ne volna kapcsolatos a jóval.
De ez a mély, gyermeki része a szívnek, mely mindig valami jóra vár, semmiben se játszik közös szerepet azzal, amit követelőzésnek nevezünk. A kisfiú, amikor féltékenyen lesi, nem kapott-e bátyja nálánál nagyobb darabka süteményt - lelke tökéletesen más, sokkalta felületesebb sugallatának esik áldozatául. Az igazság szónak két nagyon különböző jelentése van, mik a lélek két különböző részéhez, sugallatához igazodnak. Egyedül az első a fontos.
Valahányszor föltör egy emberi szív mélyéről a gyermeki panasz - mit maga Krisztus sem tudott visszatartani: "Miért cselekesznek rosszat velem?" -, bizonyos, hogy igazságtalanság történt. Mivel ha a panasz - ahogy az gyakran megesik - egyszerűen félreértésből ered, ilyen esetekben a felvilágosítás elégtelenségében rejlik az igazságtalanság. Azok, akik másokból ilyen kiáltást kényszerítenek ki, jellemük és az adott pillanat szerint más és más kísértésnek engednek. Egyesek bizonyos perceikben örömüket lelik e jajkiáltásban, sokan mások nem is tudják, hogy elhangzott, mivel ez a kiáltás csendes, és egyedül a szív rejtekében visszhangzik szüntelenül. A két lelkiállapot között szorosabb a rokonság, mint azt látszatra gondolnánk. A második az elsőnek csak enyhébb változata; olyan bűn, aminek elkövetésében a "tudatlanság" elemét szívesen vállaljuk, mert hízelgő és maga sem mentes a gyönyörtől. (...)
Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el - mint amilyenek a rabszolgák voltak -, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve.
Ez annál inkább kikerülhetetlen, mivel azok, akik legtöbbször tapasztalják, hogy rosszat követnek el ellenük, nem mások, mint éppen azok, akik legkevésbé tudnak beszélni. Alig van gyötrelmesebb valami, mint a büntetőtörvényszék előtt látni egy szerencsétlent, ahogy össze-vissza dadog, miközben a bíró elegáns mozdulatokban, finoman évelődik vele.
A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára. Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnának szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást.
Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megőrzésének gondjában él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erősíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövőbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését.
Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertőztek és utánzásra csábítottak a pártok (azzal, hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) - minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is.
Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben.
Amikor a gondolatszabadság a különböző szervezetek propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben.
Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erőjátéka szabályozza a hatalom megoszlását, vagyis abban a rendben, amelyben mi, franciák élünk, s amit mai napig demokráciának nevezünk. Mivel hogy nem ismerünk másfélét. Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk.
Ha ily módon a fenti kritériumot bármelyik más intézményünkre alkalmazzuk is, az eredmény mindig ugyanaz lesz.
A személyiség nem szolgálhat számunkra kellő eligazításul. A riadt kiáltás, mit a lélek mélyéről a ránk mért rossz csal elő, sosem személyes jellegű. Ilyen kiáltást sosem fakaszthat a személyünket vagy személyes vágyainkat érintő csapás. Ezt a kiáltást mindig valamiféle igazságtalanság szüli a fájdalom segédletével. S e kiáltás – Krisztusnál épp úgy, mint a legutolsó ember esetében – lényege szerint mindig személytelen tiltakozás.
Hangzanak el persze személyes jellegű panaszok is, de ezek nem sokat érnek; az ilyen panaszok sosem abból fakadnak.
|
Ne hajolj meg a sors előtt, csak azért, mert az úgy kívánja. Célod van, s aki ismeri a célt, merje birtokolni a rávezető eszközöket is.
Ha mégis elgyöngülnél a cél előtt, fordulj a szívedhez tanácsért. Egy kis késlekedés nem árt: ami hamar áll elő, hamar a semmibe vész. Nincs jobb társ az erős szívnél, mely a kellő pillanatban átsegít a bajokon. Élj a szív törvénye szerint!
Akinek célja: a helyes élet – annak eszköze: az emberség.
|
| Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz. |
[13-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
