|
Témaindító hozzászólás
|
2005.03.28. 18:38 - |
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
|
[26-7] [6-1]
Hajad a Század legnagyobb tűzvésze,
Homlokod mögött titokzat-filmet pergetsz,
Szemedet a Sphinxtől loptad,
Orrod a rózsásra festett Eiffel-torony,
Ajkaid ikerbárkája a Vörös-Tengeren táncol,
Fogaid egymásmellettebbek, mint a zongorabillentyűk,
Ha sirsz, napfogyatkozás van,
De ha nevetsz, csillagzatok születnek.
Híttál, szerelmem?
Lel még a hideg?
Ó, csak napszállat betege vagy!
Vond vállad köré szorosabban az esti szellőt,
Add a homlokod: fürj szavával borogatom,
Ereszd lágyan fejed
A nyugatvörös felhőre,
S ha mindez nem használ:
Vedd be, ím aspirínom:
Egy marék csillag.
A Többiek vándorló nagy tragédiák voltak,
Voltak merengő fellegek,
Voltak álom a Metro-korongon,
Voltak kis csacsik,
Voltak hó, mely tenyérben olvad,
Voltak karcsúra nőtt rózsafák,
Voltak, mint mikor egész este esik –
Oroszországból valók voltak, Braziliából:
A Többiek.
De Te:
Téged nem ismerlek,
Nem tudok Rólad mit mondani –
Szeretlek! |
Hajad a Század legnagyobb tűzvésze,
Homlokod mögött titokzat-filmet pergetsz,
Szemedet a Sphinxtől loptad,
Orrod a rózsásra festett Eiffel-torony,
Ajkaid ikerbárkája a Vörös-Tengeren táncol,
Fogaid egymásmellettebbek, mint a zongorabillentyűk,
Ha sirsz, napfogyatkozás van,
De ha nevetsz, csillagzatok születnek.
Híttál, szerelmem?
Lel még a hideg?
Ó, csak napszállat betege vagy!
Vond vállad köré szorosabban az esti szellőt,
Add a homlokod: fürj szavával borogatom,
Ereszd lágyan fejed
A nyugatvörös felhőre,
S ha mindez nem használ:
Vedd be, ím aspirínom:
Egy marék csillag.
A Többiek vándorló nagy tragédiák voltak,
Voltak merengő fellegek,
Voltak álom a Metro-korongon,
Voltak kis csacsik,
Voltak hó, mely tenyérben olvad,
Voltak karcsúra nőtt rózsafák,
Voltak, mint mikor egész este esik –
Oroszországból valók voltak, Braziliából:
A Többiek.
De Te:
Téged nem ismerlek,
Nem tudok Rólad mit mondani –
Szeretlek! |
  |
| Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törõdj most a kitérõkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett. |
| Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?! |
| Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messzirõl kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek |
| Azt akarom, hogy rámszorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, -
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másr |
| Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.
Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok |
| Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk:
több kellett válaszul.
Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!
De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív és a szív.
|
| Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből |
| Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből |
| Mérem magamban a felnövő szerelmet,
mint érzékeny műszer jelez földszínéig
felvirágzó ércet: érzékeim feléd
hajolnak, szelíd törvények igézik.
Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
ráégettél már s téged lát mindenben,
s a világot újra bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
s a megtért világot, a szebbet, az újat |
| Várj még!
Várj még kérlek!
Ne fuss el!
Ne illanj el
drága illat!
Várd meg, míg beszívlak!
Járd át testemet, lelkemet,
pezsdítsd meg véremet!
Te illatot adsz, én meleget
megleltük a lényeget
|
| Borulj a karomba!
Borulj a karomba,
hadd öleljelek!
Érezni akarom
testedet, lelkedet.
Üres héj csak a szó,
nem is folytatom,
hiábavaló
|
| Hajnali félálom
Kinyitom a szemem, s te bejössz az ablakon,
Egy szempillantás, és ott vagy ágyamon,
Két karom kitárom, s átölellek téged,
Én leszek örökre a szerető férjed.
|
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
|
Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van – az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.
|
Arcomat adtam,
eldobtad.
Szememet adtam,
eldobtad.
Szívemet adtam,
eldobtad.
Száz tengeri madár
zokog bennem.
Száz megsebzett fóka
sajog bennem.
De a te szívedben
néma halak tátonganak,
néma halak tátonganak |
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsöségrül érted,
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretöd,testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretöm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel! . . .
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedűl csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!
|
Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.
Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az Ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed körül?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örül.
Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle,
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába
Halld csak - mint tombol ott.
|
[26-7] [6-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
